.:: Tizenhetedik fejezet ::.

Sziasztok, drága olvasóim! Meghoztam a 17. részt, és szinte el sem hiszem, hogy már ennyinél járunk. Kimondhatatlanul hálás vagyok Nektek a rengeteg támogatásért, amit Tőletek kapok! Remélem, meg vagytok elégedve az új fejezettel, ahogy azt is, hogy nem fogtok lefejezni. :)

Öveket becsatolni, a történet folytatódik! 

Jó olvasást, puszi:

Bo××× 

~~~

Drága Maiara,

Ha ezt olvasod, én már nem vagyok veled, hogy személyesen mondjam el mindezt.

Szeretlek, és apádat is szeretem. Mindig is szerettem, de volt egy botlásom. Egy olyan botlás, ami hatalmas port kavart. Félreléptem, és megbántam. Megbántam az egészet, kivéve a tettem következményét. De inkább leírom az egészet.

Apáddal házasságunk negyedik évében jártunk, ami nem volt épp a legragyogóbb. Sokat veszekedtünk, és feszültek voltunk. Én pedig – buta módon – egy másik férfinál kerestem menedéket. Egyszeri alkalom volt, amit azonnal meg is bántam. Lényegtelen, tény, ami tény: megcsaltam apádat. Sokáig halogattam a dolgot, míg végül volt erőm és bátorságom elmondanom Neki. Természetesen nem fogadta jól a hírt – dühöngött -, de nem hibáztathattam érte, jogos volt minden egyes hozzám intézett szava. Végül, mikor közöltem, hogy gyermeket várok, hirtelen nem érdekelte senki és semmi. Az sem, hogy nem az övé a gyerek. Örült, hogy végre sikerült, nem zavarta – vagy ha mégis, nagyon ügyesen titkolta -, hogy nem a sajátja. Fiú lett, és Jamie-nek hívják. Teljes nevén Jamie Paul Hamblett. Velünk élt, de az apjával is tartottuk a kapcsolatot, aki, mikor Jamie 7 éves volt úgy döntött, magához veszi. Természetesen küzdöttem érte éppen úgy, ahogyan az apád is. De érthető okok miatt ők is szerették volna, mi pedig úgy gondoltuk, hogy rendben. Ennyi ideig nálunk volt, úgy, hogy még csak nem is találkoztak, csak fotókat kapott a fiáról. Így volt fair. Ráadásul éppen akkor születtél Te, minden figyelmünket Rád fordítottuk.

Emlékszel, hogy hetente jártam könyv szakkörre? Na, akkor nem oda mentem, hanem hozzájuk, hogy láthassam. A mai napig rendszeresen járok.

Rengeteget vitatkoztunk apáddal azon, mi lenne a megfelelő megoldás. Elmondjuk-e neked, vagy ne. Végül az utóbbi mellett döntöttünk. Az egész helyzet nagyon bonyolult. Szeretünk, és eszünk ágában sincs hazudni Neked. Csak úgy gondoljuk, majd akkor mesélünk Neked a bátyádról, mikor készen állsz rá. Mikor nem kislány leszel, hanem érett nő. Hogy kezelni tudd a helyzetet. Mondjuk, mikor betöltöd a 18. életévedet.

Apád hazaért a munkából, nem tudja, hogy írom ezt a levelet – biztonság esetére, hiszen sosem lehet tudni, mit hoz a jövő – Neked, úgyhogy mennem kell. Viszont, ahogy az elején is említettem: ha ezt olvasod, én már nem vagyok veled. Üzenem Nick-nek, hogy szeretem.

Te pedig két dolgot sose feledj: mindig van választásod, semmit sem muszáj csinálnod, a másik pedig: sosem vagy egyedül, mi mindig itt leszünk neked.

Szeretlek,

Anyu

Hosszú percekig meredtem a lapra, melyről anyám gyönyörű betűi köszöntek vissza rám, és csak folytak a könnyeim. Hirtelen túl kevés lett a szobában a levegő, túl meleg lett, és túl sok gondolat kavargott a fejemben.

Azt is elfelejtettem, hogy Adam a szobában van, így ijedten kaptam szívemhez, ami úgy vert, mintha egy ijedt kismadár lenne a helyén, amely próbál kiszabadulni, mikor meghallottam, hogy a nevemen szólít.

- Minden rendben? Mit ír? – lassan, nagyon lassan felé fordítottam a fejem, és percekbe telt, míg rá tudtam venni magam a megszólalásra.

- Van… - vettem egy mély levegőt, és újra próbálkoztam. – Van egy bátyám.

- Micsoda? Ki? És hogy?

- Jamie Hamblett... - a felismerés szinte fejbe vágott. - JJ – szinte leheltem a szót, miközben azt sem tudtam, mire gondoljak. Odanyújtottam a levelet legjobb barátomnak, amit heves tiltakozással fogadott mondva, „személyes ügy, nem olvassa el.”, de én ragaszkodtam hozzá. Tudtam, úgysem lennék hozzá elég erős, hogy elmondjam neki saját magam.

Azt akarta anyám, hogy tudjam. Apám pedig épp az ellenkezőjét.

Már ő sincs velem, hogy el tudja magyarázni a dolgokat – gondoltam, aztán szépen lassan összeállt a kép.

Nem is akarta! Tudta, ki JJ, hogy híres, legalábbis azzá válik az idő múlásával. Esze ágában sem volt elmondani nekem az igazat, pedig már elmúltam 18! És én még azt hittem, bízhatok benne. Hogy mindent elmond. Hogy őszinte, és sosem csap be.

Persze, anyám részéről is hatalmas baklövés volt az egész. De ő legalább elmondta, még ha később is, egy levélben.

A göndörke épp olyan értetlenül nézett fel a lapból, ahogyan én meredtem rá. Zavartan rázta fejét, mint aki nem is akarja elhinni a dolgot. Ugyanazt a feszültséget és kétkedést láttam az arcán, amit én is éreztem.

Csupán két értelmes gondolatom volt.

-Zo nem tudhat róla. Még nem – tudtam, hogy ugyanazt csinálom, mint a szüleim: eltitkolom előle. De én nem örökre akartam. Csupán addig, míg nem tisztázódnak a fejemben a dolgok.

Adam egyetértően bólintott, de látta, hogy valami böki a csőröm, így kérdőn felvonta a szemöldökét.

-Ideadod a telefonom? Ott van a komódon – Ad áthajolt az ágyon, és a kezembe nyomta a készüléket, mire én sietve kikerestem a telefonkönyvben a megfelelő embert, majd gondolkodás nélkül megnyomtam a hívás gombot.

Míg vártam, hogy felvegye, doboltam a lábammal a feszültségtől… Nem lehet… Hogy fog reagálni? Aztán felvettem.

-Ara! Szia! – szólt bele meglepetten a készülékbe. Meglepett volt, hiszen ritkán keresem, de a hangjában most, hogy tisztában voltam a helyzetünkkel felfedeztem valamit: olyan melegséget, ami rádöbbentett: ő tudja! A képkockák is összeálltak a fejemben: amikor ő jött oda hozzám a táncunk után, és mikor Ad bemutatott, csak mindent tudóan mosolygott. Persze, hiszen ismert! Aztán, mikor azt hitte, szerelmes vagyok belé. Megijedt. Mert tudta, hogy rokonok vagyunk, ha nem is teljesen, de anyai ágról. Mi a szar?!

- Helló bátyó, ugye, milyen szép napunk van? – szóltam bele keserűen mosolyogva a telefonba. Már senkiben nem bízhatok meg?!