.:: Tizenhatodik fejezet ::.

Sziasztok manók! Itt Bo, egy újabb fejezettel. Tudom, hogy régóta nem jelentkeztem, de előre szóltam, a tanulás be fog kavarni. De lényegtelen is, most itt vagyok! :D

A .:: Trailer ::. fülben megtekinthetitek a blog előzetesét. Oda is lehet kommentet írni. ^^

Egyébként, szépen kérlek Titeket, hogy legalább egy pár szavas hozzászólást hagyjatok nekem, mert egyrészt hatalmas öröm, másrészt pedig így tudni fogom, mi a véleményetek a történet mostani állásáról. :) És wow! 21 feliratkozó?! A annyi, mint egy hét alatt +2! Köszönöm Nektek, fantasztikusak vagytok!

Kellemes olvasást, puszi:

Bo×××

                                                   ~~~

-Legalább tudnám, mit kell keresni! – dühöngtem félhangosan, miközben már a bemelegítettem. A dühömet, idegességemet és kíváncsiságomat ki akartam táncolni magamból, így még azelőtt igyekeztem lefoglalni az egyik termet, mielőtt bárki másnak eszébe jutna táncolni.

Furcsa, mégis megnyugtató volt tornacipőm csattogását hallani a néma teremben. Tudtam, hogy egyedül vagyok, hiszen senki nem jön be 10 óra előtt, most pedig fél nyolc múlt.

Nyújtottam még párat, aztán betettem a kedvenc CD-met, és random betettem egy dalt, nem tudva, melyik jön. A távirányítóval a kezemben a terem közepére sétáltam, benyomtam a gombot a kapcsolón, és még mielőtt megszólalhatott volna az –eddig még „ismeretlen” énekes- hangja, leraktam a távirányítót, majd minden figyelmem az Imagine Dragons-ra irányítottam, és átadtam magam a zenének.

Mikor véget ért a dal, lerogytam a földre, és a plafont bámulva gondolkodtam.

Mit kell megtalálnom? Eddig miért nem mondták el? Zo tudhat róla? Miért nem mondta Goerge, hogy turnézni mennek? Mármint, persze gondoltam, hogy feltörnek, és akkor mennek, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar…. Mi lesz velem nélküle? És mi van Adam-mel? Mostanában elhanyagoltam… pedig nem akarom… És elmondhatom neki apámat? Mi van, ha idiótának néz?

- Ara? Mit keresel te itt ilyen korán? És miért sírsz? – ijedtemben megugrottam, csukott szemem, és a zene dübörgése megakadályozta, hogy észrevegyem, amint Adam belép a terembe.

- Mi? Én nem sírok… - de valóban. Könnyeim észrevétlenül kezdek el potyogni, míg elmerültem gondolataimban. Gyorsan felültem, és elfordultam, hogy letöröljem őket, de Adam leült hozzám, és megfogta a kezem ezzel lehetetlenítve el tervem. Aggodalmasan nézett a szemembe, láttam a szemében a törődést, és ez megmelegítette szívemet.

- Ara. Mi történt? – a korábban feltett kérdésemre, miszerint elmondhatom-e neki, nem fog-e elmebetegnek nézni, megkaptam a választ: nem fog. Egek, hiszen ő Adam! A legjobb barátom már az óvoda óta! Bármit elmondhatok neki!

- Én… találkoztam apámmal – suttogtam olyan halkan, hogy féltem, nem is hallja meg, de ezt a feltevésemet megcáfolva válaszra nyitotta száját.

- Elmentél a temetőbe?

- Nem… otthon.

- Hogy érted ezt?

- Meg kell találnom valamit… vagy valakit… apa mondta.

- Semmit nem értek, Maiara. Beszélj érthetően. Itt talállak reggel háromnegyed nyolckor az egyik legeldugottabb táncteremben sírva, és mikor rákérdezek, hogy mi történt, magyarázol valami ismeretlenről, az apádról és a házatokról. Féltelek. Szépen lassan mondj el mindent.

- Tegnap este George nálunk aludt. Reggel viszont apám hangjára keltem. Mikor kinyitottam a szemem, ott állt az ágyam mellett… szellemként. És nem hallucináltam! Idiótamód követtem a konyhába, ahol elmagyarázta, hogy azért jött vissza, hogy segítsen megtalálni valamit, ami elvezet majd valakihez. De aztán lejött George, és eltűnt. Azt mondta, majd visszajön, addig keressek a hálójukban – hadartam egy szuszra. – De nem kerestem. Felmentem ugyan a szobájukba, de az ajtóban megtorpantam. Félek, Adam. Nem tudom, mit fogok találni. És George-nak sem merem elmondani, mert mi van akkor, ha elmebetegnek néz, és elhagy? – néztem legjobb barátomra kétségbeesetten. – Ezért jöttem ide, miután elvittem Zo-t az oviba. Neki sem tudom, hogy elmondhatom-e. Idejöttem, hogy kitáncoljam magam, de egy dal után kifeküdtem. És most itt vagy. De miért?

- Aggódtam érted. Kerestelek otthon, de mivel nem voltál ott, ez volt az egyetlen lehetséges hely, ahová mehettél – hmm… azt hiszem, ismer.

- Szóval nem nézel bolondnak?

- Nem. Régebben odáig voltam a nem evilági dolgokért, így többek között ennek is utánanéztem. Létezik – bólintott magabiztosan. – De ha itt ülünk, sosem tudjuk meg, mire akar apád rávezetni.

- Tudjuk? Szóval segítesz?

- Természetesen – vonta fel a szemöldökét, mintha már csak a gondolat, hogy nem teszi, felháborítaná. – Induljunk! – s nyújtotta kezét, hogy felhúzzon, amit én örömmel fogadtam el, majd mikor talpra álltam, szorosan megöleltem. Olyan szorosan, hogy szinte megfojtottam saját magam, de nem bántam. Biztonságérzetet adott, hogy velem volt, és ezt sosem tudtam megszokni. Mélyen magamba szívtam after shave-jének illatát, mely keveredett– sejtéseim szerint - a futás által keletkezett izzadság szagával, de ez utóbbi cseppet sem zavart, hiszen én is ugyanilyen szagos voltam a tánc miatt.

Kicsit elhúzódtam tőle, hogy rálássak arcára, majd felmosolyogtam rá.

- Futottál?

- Aha. Ennyire érződik? – engedett el, és egy látványos mozdulattal felemelte karját, hogy megszagolja a hónalját, majd elfintorodott. – Oké… akkor most hazamegyünk, és otthon lezuhanyozom, majd átmegyek hozzátok.

- Ne mondj baromságokat. Nálunk is le tudsz tusolni – töröltem meg még egyszer könnyektől maszatos arcomat, majd kilesve ujjaim közül szigorúan meredtem göndör barátomra.

- Oké-oké. De ugye tudod, hogy ha szemmel lehetne verni, én már nem élnék?

- Igen, tudom – húztam ki magam büszkén, majd visszapakolva a táskámba a vizet és a törölközőt elindultam a kijárat felé.

- Kocsival vagyok. Elvigyelek, vagy futsz? – lengettem meg előtte a kocsikulcsokat.

- Hát… szerintem vigyél el – vigyorodott el.

~~~

-Találtál valamit? – kiáltottam ki az ágy alól, majd csalódottan sóhajtva kimásztam alóla: Semmi.

- Még nem – hallottam Ad hangját a szekrény mögül.

- Oké. Gondoljuk át – sóhajtottam. – Eddig hol néztük? Az ágy alatt.

- A szekrényben.

- Mögötte és alatta – számoltam az ujjaimon a helyeket, amik kiestek.

- Az éjjeli szekrény fiókjaiban, rajta és szintén mögötte, alatta. Ahol semmi nem volt.

- A szőnyeg alatt – biccentett a lábam alatt elterülő puha, barackszínű szőnyegre kimászva a szekrény mögül, ahol eddig kutakodott.

- Hol nem néztük még?

- Hmm… fogta meg koszos kezeivel az állát.

Ott álltunk szüleim teljesen felforgatott hálószobájában, mindent felkutattunk, és fogalmunk nem volt, hogyan tovább. Aztán egyszer csak bevillant.

-A matrac alatt!! – kiáltottam fel. – Anyu a naplóját is oda dugta azt remélve, hogy nem tudjuk. Persze feleslegesen, mindenki tisztában volt a helyével – mikor barátom megütközve rám emelte tekintetét, méltatlankodva megemeltem hangom. – Mit gondolsz te rólam? Persze sosem néztünk bele! – futottam oda az ágy anyura eső feléhez átugorva egy nagy kupac ruhát, majd megemeltem a kényelmes matracot… ahol csak a legutolsó naplót találtam. Apu nem bolygatta Anyu emlékét. Szinte ereklyeként vettem ki a rács alól a vastagfedelű, vastag könyvet, és tanácstalanul forgattam kezeim között. Ekkor megéreztem Adam jelenlétét mögöttem.

- Nyisd ki – mielőtt szólhattam volna valamit, folytatta. – Nem azt mondtam, hogy olvasd el. Csak lapozd át. Hátha. Más ötletem nincs, ez az utolsó lehetőségünk – feszélyezetten rápillantottam, majd finoman kinyitottam a teleírt könyvecskét.

Végiglapoztam az egészet, miközben Ad smaragdzöld tekintete szinte lyukat égetett a lapokba. Az egészben semmit nem találtunk, az oldalak közé nem volt rejtve semmi. Viszont épp, mikor becsuktam volna, hogy visszategyem a helyére, legjobb barátom felkiáltott.

-Ott! – és a hátsó fedőlapra helyezte kezét, mielőtt az becsukódhatott volna. Értetlen tekintetemre csak megrázta a fejét. – Egy kis levéltartó fül. Hogy nem jutott előbb eszembe? Hiszen minden vastagabb naplóban van.

- Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdeztem piszkálódásképp, hogy egy kicsit lecsillapítsam magam.

- Anyum határidőnaplója is hasonló, abban is van – vonta meg a vállát.

Remegő kezekkel nyitottam ki a levéltartót, és valóban. Ott volt benne egy, már sárguló papír.  Kivettem, és széthajtottam. Ereimben a vér őrült tempóban kezdett száguldani, hirtelen megfordult körülöttem a szoba. Egy levél. Csak ez lehet az, amit keresnem kellett.

Kellett egy perc, hogy csillapítsam kezem remegését és szívem sebes verését. Ad-re néztem, aki biztatóan bólintott, és átölelt hátulról támogatva ezzel.

Hatalmas sóhajjal olvasni kezdtem:

Drága Maiara,