.:: Negyedik fejezet ::.

Sziasztok! A vonaton vagyok, és már átértünk a határon, innentől pedig fizetős a net, úgyhogy nem is beszélek sokat, jó olvasást a fejezethez! Remélem, hagytok pár véleményt. :3

Puszi: Bo×××  

~~~

Miután a srácokkal megbeszéltük, hogy holnap délelőtt bejönnek megnézni a táncosokat, elmentünk agyámhivatalhoz, ahol is közölték, hogy két lehetőség van: Zo vagy árvaházba megy, vagy örökbe fogadom. Ennyi, én pedig nyilvánvalóan az utóbbi mellett döntöttem. Viszont arról, hogy hogyan fogom tálalni Zo-nak, és, hogy fogja fogadni, arról fogalmam sem volt.

Ja, Zoey. Nem szól egy árva szót sem. Mióta elhagytuk a rádióállomást, nem beszélt. George-dzsal nagyon jól elbeszélgetett, ő is kérdezősködött, ahogy a göndörke is. De azóta… bármit mondok neki, csak bólogat, ha éppen olyanja van. Ha nincs kedve, akkor még csak a fejét sem rázza.

Remek, eggyel több probléma.

Zo egyébként korához képest nagyon éretten gondolkodik és bátran kikérhetem a véleményét bármiről, mert tudom, hogy őszintén fog válaszolni, de nyilván vannak olyan helyzetek, amit nem bír hova tenni… jogosan, hiszen még csak három éves. Ezt az egészet pedig még én sem tudom sem felfogni, sem kezelni, ő hogyan tudná?

~~~

A nap hátralévő részében Zoey-t próbáltuk szóra bírni Adam-mel, aki egyébként este 9-kor ment el. egész nap velünk volt, mindenben segített, s mikor megnevettetett, Zo szemében haragos fény csillant.

Késő délután aztán sikerült egy reakciót kicsikarni húgomból, kocsiba ültünk, és a temetőhöz hajtottunk. Ott elkísértük Zo-t szüleink sírjához s magára hagytuk. Ő letelepedett a földre és szája mozgásából arra következtettünk, hogy beszél. Ez némiképp megnyugtatott, ugyanakkor meg is rémített. Ad-del megálltunk egy fűzfánál és letelepedtünk a tövébe. Ad kinyújtotta karját jelezve, odabújhatok, én pedig éltem a lehetőséggel. Átöleltem a derekát, és belegondolva egy idegen, harmadik ember szemével nézve egészen biztosan úgy néztünk ki, mint valami szerelmespár, de nem érdekelt. Mi tudtuk az igazságot, hogy meg is halnánk a másikért, annyira szeretjük egymást, és ez a lényeg.

Elnézve húgomat, amint egyedül, a kis teknősét, Dodót szorongatva mesélt a szüleinknek, könnyek árasztották el a szemem és a torkomban keletkezett gombócról alig kaptam levegőt. Azt hittem, megfulladok. Elképesztően szerettem volna én is odamenni hozzá, megölelni, hogy megnyugodjon és aztán ketten mesélhessünk. De nem tehettem, szüksége volt magányra.

-hiányoznak. Kimondhatatlanul hiányoznak – suttogtam olyan halkan, hogy nem voltam benne teljesen biztos, hogy legjobb barátom meghallja. Ám Ad vagy gondolatolvasó vagy mégis hallotta, esetleg mindkettő, de lenézett rám, még szorosabban öleltés úgy suttogta:

-Tudom – csak ennyit, de ebben az egy szóban is annyi együttérzés volt, hogy nem is kellett volna többet mondania.

~~~

Alig egy óra elteltével Zo felállt, odajött hozzánk és indulhattunk haza. házunk elé érve Adam csak kitett minket s már sietett is haza. Mi bementünk a házba s gyorsan összeütöttem annyi rántottát, ami kettőnknek elég volt. Igenám, de Zo nem akart enni sem, s hogy még nagyobb legyen a baj, az én türelmem is kezdett elfogyni. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, amivel evésre bírhatnám.

-Zo, kérlek szépen! enned kell – de ő egyre csak a fejét rázta. – Apáék sem szerették a pazarlást. És már megcsináltam – toltam elé a tányérját, mire ismét nemet intett, nálam pedig elszakadt a cérna.

-EGYÉL MÁR! – ordítottam el magam, mire összerezzent. Állkapcsa megfeszült s tudtam, mondani akart valamit, de aztán nem tette. Ehelyett rekordidő alatt belapátolta a vacsorát, s elindult a szobája felé.

Pár pillanat múlva már csak az ajtócsapódást hallottam, és saját, elkeseredett lélegzetvételeim.

Észbe kapva rohantam fel a lépcsőn megcélozva húgom rejtekét. Bekopogtam, de nem nyitotta ki, ezután újra próbálkoztam, ugyancsak semmi eredménnyel, ezért benyitottam. Ki is nyílt az ajtó, s belépve megláttam Zoey-t, ahogyan az ágyán összegömbölyödik és hallottam, ahogy sír. Miattam.

Kicsit közelebb mentem, halkan megszólítottam.

-Zo.. ne haragudj. Nem akartam kiabálni veled – amikor az ágyánál jártam, megfordult és próbált messzebb kerülni. Félt…tőlem. – kérlek szépen Zo, hallgass meg.

Leültem a fekvőalkalmatosság szélére és az ölembe vettem egy kispárnát.

-Nézd… így, hogy ketten maradtunk, nekem rengeteg dologra kell figyelnem. Első sorban rád. Mindig te vagy az első. Másodsorban a stúdióra és a házra és még itt van az is, hogy hogyan fogunk ezek után élni. És… nem tudtam, hogy kezeljem, hogy nem eszel. Megijedtem. Nem szeretném, ha bármi bajod esne. azt pedig még mostanáig sem tudom, miért nem beszélsz. Vagy, hogy mit vársz tőlem. Mit csináljak, hogy jobb legyen? Hogyan tudnék segíteni? – néztem kétségbeesetten a szavaimra lassan felém forduló húgomra, majd felálltam és az ajtóhoz sétáltam. – Zoey. Apáék sem akarnák, hogy szomorú legyél. az ő kislányuk vidám, mindig mosolyog – hagytam neki pár pillanatot, s mikor halványan, alig észrevehetően elmosolyodott, megszólaltam: - Még gyakoroljuk, de jó lesz. Gyere, fürödjünk meg – nyújtottam felé kezem, amit most elfogatott.