.:: Harmadik fejezet ::.

Sziasztok! Ismételten elnézéseteket kérem a késésért, de elromlott a laptopom, és csak apum gépéről tudtam begépelni és feltölteni a részt. Tényleg ne haragudjatok.

Ebben a részben már benne vannak a fiúk is, remélem, tetszeni fog az, ahogy leírtam őket és nem csalódtok bennem. 

A videó kis magyarázatra szorul: Szóval gondolom, rájöttetek, hogy nem ők táncolnak, csak ez a példa, ezt táncolják és nem egy stúdióban, hanem ahogy leírtam, szabadtéren. A ruhák sem ugyanazok, de ez ne zavarjon meg senkit.

Nagyon-nagyon köszönöm a eliratkozókat, a komikat, a pipákat és a közel 500 kattintást! Csodálatosak vagytok, el sem hiszitek, mennyi erőt adnak! Köszönöm!

Most pedig a kicsit hosszabb bevezető után: Jó olvasást!

Puszi: Bo×××

~~~

Egyikünket sem érdekelt igazán, hova kellene menni hivatalosan. Zo-val bepattantunk Adam furgonjába és már hajtottunk is a rádióállomáshoz. tudtuk, hol vannak a fiúk, s bár fogalmam sem volt arról, hogy kik alkotják az Union J-t, nem számított. Táncosokat kerestek, és csak ez lebegett a szemem előtt.

-Hajts már gyorsabban! . ripakodtam rá sürgetőleg barátomra.

-Egy hároméves kislánnyal a hátsó ülésen nem léphetem át a sebességhatárt! Mindjárt ott vagyunk.

-Figyelj, Zoey. Ne haragudj, hogy csak így elrángattalak, de ez most fontos a stúdiónak – fordultam húgom felé. – Ha odaértünk, állj mögénk, az épület falához. Ne kószálj el. Ha végeztünk, elmegyünk fagyizni.

Pont bólintott, mikor Adam befékezett. Értetlenül, de mégis izgatottan meredtem barátomra, mire megszólalt.

-Rengetegen vannak előttünk. Nem tudok beljebb hajtani.

-Jó – sóhajtottam megállapítva, tényleg rengetegen vannak a korai órák ellenére is. – Akkor itt csináljuk. Zo, maradj a kocsiban.

Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt kiszálltam. A furgon elé sétáltam, ahol még volt hely és vártam, hogy megkezdődjön a zene, melyet Adam szolgáltatott a furgon zenelejátszójából. Míg várakoztam, körülnéztem – na nem mintha nem ismerném a helyet, de azért mégis. Hatalmas park helyezkedik el a rádióállomás épülete előtt tele paddal, így bőven van hely a rajongóknak, akik azért várnak órákat, hogy akár csak egy pillanatra is megpillanthassák kedvencüket.

ekkor dübörögve megszólalt Leona Lewis Bleeding Love-ja, és én lehunytam a szemem.

-Anya, apa, szorítsatok – suttogtam. Szemhéjaim felpattantak és én szemben találtam magam több száz rajongóval, akik engem és az épp odaérkező göndörkét figyelték.

Ránéztem barátomra, aki magabiztosan bólintott egyet és beállt háttal nekem, mire én is elhelyezkedtem. A zene átjárta testrészeim, minden végtagomban ott dübörgött a zene. Három, kettő, egy…

Jobbra egyet, hátra, kezek előre… Teljesen átadtam magam a táncnak, Leona hangjának, annak a mámorító érzésnek, amit a tánc okozott. A szüleim elvesztése iránti érzett mérhetetlen fájdalmat és a jövő iránti kétségbeesésemet megpróbáltam belesűríteni a lépésekbe.

Amikor Adam elég közel volt hozzám, a fülembe súgta:

-Nézz az ablakok felé.

Odapillantottam és ledöbbentem: a három nagyobb ablakból csodálkozó, meglepett és kíváncsi szempárok meredtek ránk, ám mi csak táncoltunk tovább.

A végénél tartunk már, megőrülve rázom a fejem, dobbantok egyet, hátranézek a vállam fölött és Adam-et nézem, ahogy elsétál.

Hatalmas taps rántott ki a mámorból, miközben Adam visszatért hozzám és megölelt.

-Megcsináltuk! – mosolyogva öleltem vissza, majd kibontakoztam az öleléségből, hogy meghajoljunk. Feltűnt, hogy az emberek eltűntek az ablakból, de ennek pár pillanat múlva meg is tudtuk az okát. Hirtelen kivágódott az épület ajtaja és a már épp alábbhagyó taps és kiabálás ismét felerősödött és átcsapott őrjöngésbe. Megpillantottuk a biztonsági őrök gyűrűjében közeledő négy fiút. Mikor odaértek hozzánk, az egyik, felzselézett hajú fiú karon ragadott és magával húzott az épület felé. Mire feleszméltem, már a rádióállomás bejáratánál álltunk.

- Várj! Ki vagy te? – utálkozva vettem észre a hangomban bujkáló feszültséget.

- JJ-nek hívnak. Nem akartunk veletek ott beszélni a nagy visítozás közepette, gondoltuk, behozunk az épületbe és…

- Zoey!

- Micsoda? – nézett rám értetlenül.

- A húgom! Az autóban van. Nem maradhat egyedül, még csak három éves!

- Jól van, te menj vissza érte, mi pedig a többiekkel itt várunk – mondta nekem körülbelül olyan hangon, mintha valami szökési tervet ecsetelne.

Nem zavart, feltéptem az ajtót és rohantam a kocsihoz a rajongók tömegén keresztül, s mikor odaértem, sebesen kinyitottam az ajtót.

-Zo. Gyere velem. Be kell mennünk – amint befejeztem a mondatot, húgom egyetlen szó nélkül kiszállt és várt. Rám. Felvettem, úgy siettem vissza a lehető leggyorsabban az épülethez.

Belépve a kétszárnyú, hatalmas ajtón – s ezzel eltűnve a rajongók és villogó vakuk elől – szembe találtuk magunkat Adam-mel, aki a fiúkkal társalgott, immár a testőrgárda nélkül.

-Jézusom. Mindig ennyien vannak?

-Igen. Vagy még többen.

-Wow – ez volt az össz reakció, amit megdöbbenésemben ki tudtam nyögni, miközben leraktam Zo-t a földre. Az egyik  srác, akit első látásra nálam maximum két évvel idősebbnek ítéltem meg, felém fordult.

-A barátod elmondta, hogyhogy miért jöttetek ide – nem voltam benne biztos, hogy  tulajdonképpen milyen barátomnak gondolta Adam-et, így inkább csöndben maradtam. - , és csak gratulálni tudok. Nagyszerűen táncoltatok. Azonban csak ketten vagytok és ez édeskevés a klipbe.

-Nem csak mi vagyunk. Még egy csomó, de tényleg rengeteg táncosunk van.

-Várjatok. Még be sem mutatkoztunk – vette át a szót Ad. – Ő itt Maiara, ez a kis csöppség – mutatott az egyik fiúval barátkozó húgomra – Zoey, Ara húga, én pedig Adam vagyok – nyújtott kezet, amit az a fiú, aki behozott engem ide, JJ, ha jól emlékszem, el is fogadott.

-Mi pedig az Union J. név szerint JJ Hamblett, Jaymi Hensley, George Shelley – mutatott végig az egyes énekeseken, akik nevük hallatára vigyorogva intettek. A tőlem telhető legfeltűnésmentesebben néztem meg a srácokat, és összeakadt a tekintetem a csokoládébarna színű szempárral, ami a húgommal játszó George-hoz tartozott. Halványan, féloldalasan elmosolyodott, amitől nekem is felfelé görbült ajkaim széle, majd ismét leguggolt a nadrágját rángató Zoey-hoz. – és  Josh Cuthbert – ért a felsorolás végére magával zárva a sort.

-Örülök – mosolyogtam rájuk. – Szóval, ha szeretnétek megnézni a táncosokat, hívjatok fel és egyeztetünk – váltottam át hivatalos hangnemre, hiszen megvolt az oka, hogy ott voltunk.

-Vagy, mi lenne, ha most beszélnénk meg? – kérdezte a fekete pólós, tetovált karú fiú vigyorogva.

-Persze, az is jó… ömmm… - néztem segítségkérőn Adam-re, de mielőtt megszólalhatott volna, az előbb említett srác kisegített.

-Jaymi.

-Igen, Jaymi – totál zavarban voltam, mert jó a névmemóriám, csak most az engem figyelő barna szempár elvonta a figyelmem. Szerencsémre Jaymi inkább volt barátságos és segítőkész, mint gúnyos.

-Mikor vagytok bent? Mármint a táncosok mikor.

-Általában minden nap, de a héten csak minden másnap.

-Jól van, akkor beszélünk Louis-val és benézünk.

-Na és milyen az ovi? – hallottuk meg George hangját, aki időközben török ülésbe helyezkedett a földön szemben húgommal.

-Jó, aranyosak, főleg Sarah, de Matt nem hagy békén, mindig elveszi a babámat. – biggyesztette le Zo az alsó ajkát, mi pedig jót mosolyogtunk a jeleneten.