.:: Ötödik fejezet ::.

Sziasztok! Most a szokottnál korábban hozom a fejezetet, mert kész lettem vele, másrészt pedig azért, mert ezzel most én is ki vagyok békülve, tetszik. Remélem, ha nektek is bejön, hagytok pár hozzászólást!

Köszönöm szépen a 6 rendszeres olvasót!! Imádlak titeket <3

A második, táncos videóhoz még annyit hozzáfűznék, hogy azt csak 0:05-től :55-ig kell nézni, a többi csak rizsa, meg mozdulatok, nem fontos a történet szempontjából.

Jó olvasást, puszi:

Bo×××

 

~~~

 

-Hol vagy? – hallatszott a telefonban a Shelley gyerek kissé rekedtes hangja.

- Miért érdekel?

- Nem érdekel, csak gondoltam szólok, hogy a fiúk szétszedik a táncstúdiót.

- Várj, George. Hány óra van?

- Fél 12 múlt pár perccel.

- Jézusom – kaptam szám elé a kezem döbbenten. Ha George igazat mondott – már pedig miért ne tette volna -, és valóban mindjárt dél, akkor én már több, mint 3 órája üldögélek itt. Ahelyett, hogy próbálnék. – jól van, ne haragudjatok. Próbáld megfékezni a srácokat, én meg amilyen gyorsan csak tudok, fogok egy taxit és megyek – mondtam, miközben sietősre véve a figurát felpattantam a nedves pázsitról.

- Ne butáskodj. Hol vagy? Odamegyek érted.

Kicsit vonakodva ugyan, de végül kiböktem a hely nevét. Aztán megismételtem magam, és pontosítottam, hogy melyikre is gondolok, majd mielőtt többet kérdezhetett volna, bontottam a vonalat. Már csak az hiányzik, hogy egy híresség – bármilyen cuki is – arról faggasson, hogy mit kerestem a temetőben. Márpedig elengedhetetlennek tűnt a válaszadás.

-A hintó előállt – nyitotta ki nekem kocsija ajtaját Shelley, mikor megérkezett.

- És hol marad a pukedli? És a vörös szőnyeg meg a rózsák? – tettettem felháborodást beszállva a játékba.

- Sajnálatomat kell kifejeznem ezen ügyben, kisasszony. Válság van, nem telik többre a hintónál.

- Ez esetben talán kegyeskedem megbocsátani – próbáltam egy kis komolyságot csempészni a hangomba, de nem nagyon sikerült, elnevettem a mondat végét.

- Lekötelez – indította be a kocsit.

Pár percig csendben autóztunk, majd megtörtént az, amitől kicsit tartottam.

-És hogy-hogy itt voltál? Mármint a temetőben – tekintetét enyémbe fúrta rám összpontosítva az út helyett. Fészkelődtem a helyemen, úgy gondoltam, felesleges hazudnom, ám még nem állok készen beszélni erről, így feleszméltem gyönyörű barna szemei okozta kábulatból és suttogva válaszoltam.

- Erről… nem igazán szeretnék beszélni - hangom halk volt, féltem, hogy meg sem hallja, de szerencsém volt.

George tekintetében a napfény mellett aggodalmat láttam megcsillanni, ám ő figyelmét újra az útnak szentelte, s miután a lámpa zöldre váltott, folytattuk utunkat.

A göndör hajú fiúnak különös tehetsége van ahhoz, hogy feldobja az ember kedvét, vagy épp elterelje a gondolatait, s bár ezt eddig csak olvastam különböző netes fórumokon, most saját bőrömön tapasztalhattam. Pár pillanattal később előrenyúlt és beindította a hifit, amiből előtört Maaron 5 hangja, mely most a Moves Like Jagger-t énekelte. George rám villantotta vidáman fénylő tekintetét és hangosan beszállt a dalolászásba.

Elképesztő hangja van – állapítottam meg magamban enyhe csodálattal. Kicsit rekedtes, de talán épp ettől olyan gyönyörű. Ahogy felém nézett láttam, hogy mosolyog, ám különös mód nem csak a szájával mosolygott, hanem a szemével, az egész lényével is. Minden mozdulatából sütött a jókedv és az életerő. Sok emberrel találkoztam már, de olyannal, mint George, eddig nem, s bár jól tudtam, hogy csak munkakapcsolat van közöttünk, jól esett arra gondolni, hogy velem van, hogy felvidít. Kimondhatatlanul hálás voltam neki azért, hogy elterelte a gondolataimat, s látszólag ez nem is esett nehezére.

Mikor a göndörke ösztönzően bólintott, én is csatlakoztam az „össznépi énekléshez”. Igaz, hogy amíg ő csodálatosan és tisztán énekelt, addig én fájdalmasan hamisan és szándékosan borzalmas kiejtéssel kornyikáltam, de ez mellékes. Valahogy így hangzott a refrén a részemről:

-Múúúúúúúvsz lájk dzseggör! – és közben lóbáltam a kezeimet. George - dzsal olyan felszabadult voltam, mint már rég óta nem.

- Ne! – nevetett fel George füléhez kapva szabad kezét. – Segítséég! – és kikapcsolta a magnót.

- Hé! Azt akarod mondani, hogy nem vagyok énekes alkat? – vontam fel vigyorogva fél szemöldököm.

- Hát, az alkatod megvan hozzá… - mért végig kaján vigyorral az arcán.

- Naa! Köszi – vigyorogtam rá, miközben belebokszoltam karjába. George tettetett felháborodással horkantott egyet.

- Hová fajul a világ? Őszinteségért büntetnek!

- Micsoda arcátlanság – kaptam kezem arcomhoz nevetve.

Időközben megérkeztünk a Gloss Dance-hez, így kiszálltunk.

Őszintén szólva kicsit tartottam tőle, hogy mi vár odabent, de nem volt olyan durva.

Éppen kicsi a rakást játszottak: legalul JJ szenvedett, fölötte Josh nyomorgott, őket nyomta össze Jaymi, rajtuk diadalittasan ujjongott Adam, ám csak addig, míg belépésünkkor George rájuk nem vetette magát.

-Et tu, Brutus? – kiáltottam fel, mire Adam kikiáltott a kupacból

-Nem tehetek róla, megtámadtak! Fertőzőek!

Nevetve bólintottam, majd leültem a tatamin ücsörgő tánccsoportomhoz.

-Ne haragudjatok! Tudom, hogy én mondom, hogy késésre nincs mentség, de kivételes alkalom volt, esküszöm! – mivel csak legyintettek, így gondoltam, minden rendben, és folytattam. – Nos, akkor megmutatjuk a hírességeknek, mit tudunk?

- Igen! – hangzott az egyöntetű válasz. A fiúk, akik időközben feltápászkodtak, minket figyeltek. Mosolyogva intettem nekik, hogy üljenek le a tükör elé, Adam pedig automatikusan előre állt, hogy majd megfigyelhesse a hibákat, míg én odasiettem a magnóhoz és felkaptam a távirányítót, amit odadobtam a vigyorgó göndörkének.

Beálltam előre, miközben magamon éreztem Adam vizslató pillantását –nem értette, miért vagyok jókedvű-, aztán, szinte láttam a feje fölött felvillanó villanykörtét, George felé fordult, aki épp a távirányítóért küzdött, de pár másodpercre nekünk szentelte figyelmét. Szemem sarkából láttam, hogy Ad eltátogott neki egy „Köszönöm”-öt, a másik göndör pedig csak mosolyogva megvonta a vállát.

-Fiúk! – szóltam oda. – Nekem mindegy, hogy kinél van a kapcsoló, de az indítsa el a kettest! – Ez Chris Brown–tól a Turn Up The Music-ot takarta.

Beálltunk, és vártuk, hogy a zene betöltse a szobát, ami meg is történt, csakhogy nem a várt dallal.

-Who let the dogs out? – hasított a levegőbe Baha Men, mire nevetve fordultam ismét a srácokhoz, akik ártalmatlan arccal meredtek rám.

- Union J! Ne ezt – nevettem el magam. – Amit kértem! Tudjátok, az 1 után, a 3 előtt. Köszi.

Mikor elkezdődött a kért dal, 20 lány egyszerre mozdult meg, tökéletes összhangban egymással.

Míg a három „J” a csapatom különböző tagjait figyelte, addig az egyetlen „G” tekintete lyukat égetett a hátamba.