:: Tizennegyedik. fejezet ::.

Sziasztok! Igen-igen, tudom. Itt a fejezet! 

Annyit szeretnék mondani, hogy mivel hétfőn jön barátnőm Magyarország-ról 1 hónapra (mert segít tanulni az augusztusi különbözeti vizsgához, amit minden tárgyból le kell tennem, és van két hónapom megtanulni 10 hónap anyagát), plusz írom a One Shot-ot, amivel múlt héten elakadtam, így ötletem sincs, mikor lesz új rész. Mert időm nagy részében tanulni fogok, azt az időt meg, amit nem tankönyvek bújásával töltöm majd, szeretném az itteni barátnőimmel tölteni, Kaminak megmutatni minden itteni gyönyörű helyet, egy kicsit olvasni is, hiszen a lételemem, és pihenni is, hiszen nyár van. De ettől függetlenül rátaposok a gázra, és amint csak tudom, hozom az új részt. 

Ne haragudjatok, nem akartalak cserben hagyni Titeket, akik eddig is végig támogattatok (+2 új követő!! *-*), nem akartam nyárra szüneteltetni a blogot -nem is fogom, csak sokkal ritkábban lesznek részek-, de most mindennél fontosabb a tanulás, és az, hogy jövőre otthon tanulhassak.

Bocsánat a sok rizsáért, de ezt el akartam mondani. MINDENT köszönöm Nektek, csodálatosak vagytok! <3

Kinek-hogy telik a nyári szünet első hete? :D 

Ui: Változás van a .:: Karakterek ::. fülben, nézzetek be! :D

Jó olvasást, puszi: 

Bo×××

 ~~~

-Ara… - suttogást hallottam, mégis, valahogy erősebbnek tűnt annál. – Ara… - ismételgette valaki a nevem sokadszorra. Valaki, akinek bár nagyon ismerős volt a hangja, ötletem sem volt, ki lehetett az. Az álmosságtól lassan kinyitottam szemeim, de felismerve az előttem álló személyt, háromszorosukra tágultak. Egy pillanatig csak meredtem előre, végül, mielőtt még egy rémült sikoly kicsúszhatott volna ajkaim közül, lehunytam szemeim, és vártam.

Ez csak egy álom. Alszom. Senki nincs az ágyam mellett – ismételgettem magamban, miközben őrült módjára kapkodtam a levegőt. Reménykedtem, hogy amikor legközelebb körülnézek, senki nem lesz a szobában. Ám ez a reményem porrá zúzódott, ugyanis körülkémlelve láttam, hogy ugyanúgy ott áll az ágyam mellett. Némán és szürkén, miközben engem szuggerál.

Óvatosan a mellettem alvó George-ra pillantottam, aki még mindig az igazak álmát aludta, mit sem sejtve a körülötte zajló eseményekről.

-Ara… - fejem visszakaptam a most már mosolygó férfira, és végül minden bátorságom összeszedve, suttogva megszólaltam.

- M-mit keresel itt? Hogy kerülsz ide?

- Azért jöttem, hogy segítsek – jött az elsuttogott válasz, aminek hallatán megborzongtam. Oké – vettem egy mély lélegzetet. – Elment az eszem. Nem vagyok normális.

- De, az vagy – gondolataim kusza hálójából apám hangja szakított ki, aki bár szinte némán beszélt, mégis tökéletesen értettem minden szót, ami elhagyta… ajkait.

- Akkor mivel magyarázod azt, hogy a halott apámmal beszélgetek hajnali – ekkor az éjjeli szekrényemen pihenő órára pillantottam, és folytattam. – háromnegyed 5-kor? Ez nem normális. Jézusom, kezdek beleőrülni a dolgokba – motyogtam magam elé, miközben ismét szaporábban kezdtem kapkodni a levegőt a kelleténél.

- Nincs veled semmi baj. Mint már mondtam, segíteni jöttem – próbáltam elvonatkoztatni a gyűlölködő tekintettől, amit a barátomra vetett beszéd közben, de nem igazán sikerült. - Gyere le, igyál egy kakaót, és közben mindent elmagyarázok.

- Én sehová nem mozdulok innen – jézusom, a halott apám kakaózni hív, miközben a barátom az ágyamban fekszik, a húgom pedig a szobájában az igazak álmát alussza.

- Hát, rendben van. Akkor szia – suttogta, és elindult kifelé.

Most van esélyem bocsánatot kérni. Elmondani, hogy mindent sajnálok. És talán tud segíteni is. Lehet, hogy idióta voltam, de felpattantam és kirohantam a szobából, egyenesen le a konyhába, ahol ő már ott ült az egyik bárszéken, s mikor meglátott, elmosolyodott. Istenem, de hiányzott a mosolya. – Hé, állítsd le magad, ez csak egy k képzelgés. Egy beteges, nem normális, és teljesen szürreális képzelgés.

- Na, mégis kíváncsi vagy?

- Még szép – mosolyodtam el én is. Oké, ha bediliztem, csináljam rendesen. – Szóval. Te… akkor most hogy vagy itt?

- Furcsán fog hangzani. De szellemként – meg sem lepődtem. A dilibe ez is beletartozott.

- És miben akarsz segíteni? – képtelen voltam rávenni a lábaimat bárminemű mozgásra, így csak ültem a széken, és vártam, hogy válaszoljon.

- Időközben kiderül. Nekem csak annyi a dolgom, hogy elvezesselek bizonyos levelekhez.

- Miféle levelekhez?

- Majd meglátod. Jelenleg csak annyit árulhatok el, hogy nem vagy egyedül. Van, aki segítsen Ara-val – biccentettem. Ez így korrekt volt. George és Adam. De hát ezt eddig is tudtam, csupán nem értettem, miért beszélt többes számról.

- Tudod… nagyon-nagyon sajnálom, hogy megütöttelek. Csak eldurrant az agyam anyukád említésére – hirtelen felkaptam a fejem, anyám említésére mintha tőrt forgattak volna a mellkasomban, amitől egy kicsit forogni is kezdett a konyha.

- Anya! Te… találkoztál vele?

- Minden re… - apám mondatát egy ismerős, kissé rekedtes hang szakította félbe, amely az emelet felől hallatszódott.

- Ara? Lent vagy? – aggodalom volt a hangjában, és az ajtó felé fordultam, és szóltam, hogy semmi baj nincs, de mire a konyha közelébe ért, apa már halványodott.

- Apa… - kétségbeesetten nyújtottam ki kezem, hátha elérem.

- Nézz körül a hálószobánkban. Nemsokára ismét eljövök.

- Apa! – kiáltottam, mikor teljesen eltűnt, csak a hideg levegő maradt utána.

Üres tekintettel néztem a helyét, és összerezzentem, mikor egy kéz gyengéden megérintette a vállamat.

-Ara… - állt elém G, kinyúlt, és gyengéden, óvatosan letörölt egy észrevétlenül kicsordult könnycseppet. Felnéztem rá, de ahelyett, hogy megszólaltam volna egyszerűen csak megöleltem, és miközben zokogás rázta vállaimat, puha, egybe részes, majmos "pizsibe" bújtatott mellkasára hajtottam fejem, menedéket keresve. Ismét elment… - Mi történt? Megijesztesz – suttogta, miközben nyugtatóan simogatott, és ringatott, akár egy kislányt. Ám a suttogásról is az elmúlt negyed óra eseményeit juttatta eszembe, amitől csak még jobban rám tört a sírás. Biztos voltam benne, hogy megrémisztem az engem ölelő fiút, de nem volt erőm leállni.

Annyira valóságos volt…

Tudtam, hogy nem mondhatom el neki. Lehet, hogy szeret, de egészen biztosan hülyének nézne, amint elmesélném, mi történt ma reggel. Pánikolva kutattam az agyam legmélyebb zugaiban valamiféle elfogadható válasz után, ami megnyugtatná, de mielőtt bármi is beugorhatott volna, anélkül, hogy tudatában lett volna, kisegített.

-Újabb rémálom? – úgy tűnik a fiúk is pletykásak, ugyanis csak Adam tudott a rémálmokról, amik mostanában gyötörnek, George-ot nem akartam ezzel ijesztgetni. Csak Ad mesélhetett neki róluk.

Kaptam a lehetőségen, és bólintottam, visszatartva a feltörni akaró, kétségbeesett zokogást.

Nem tudom, meddig maradtunk így, ölelkezve, de próbáltam elég erőt meríteni a mai naphoz, és a kereséshez.