.:: Tizedik fejezet ::.

Sziasztok! Ígértem a hétre részt, és sikerült is hozni.

Nagyon-nagyon köszönöm szépen a díjakat, azonnal kitettem, elképesztőek vagytok!

Drága barátnőm, Eliza csinált egy videót, amolyan tralier, csak ugyebár megkésett, amit itt nézhettek meg: Beneath Your Beautiful :D

Most nem is írok feleslegesen, csak annyit, hogy Kellemes olvasást!!!

(Néhány kommentnek tényleg örülnék, feldobnátok vele a napomat!)

Puszi: Bo×××

~~~

Vártam. Még mindig sokkolt a tény, miszerint feltártam előtte az érzéseim, így csak bámultam fel rá, míg tekintetünk összekapcsolódott.

Kételkedett. Nem tudta, mit tegyen, végül cselekedett. Lehajolt, és lecsókolta arcomról a könnycseppeket. Ajkának óvatos, gyengéd érintésétől elállt a lélegzetem. Aztán.. hirtelen a számon éreztem a száját.

Mindig is éltem az első csóktól. Mindenki nagy feneket kerít neki, így, gondoltam, első alkalommal én is bénázni fogok. Nem fogom tudni, mit tegyek. Nem így volt. Valami furcsa erő irányított, aminek hatására pontosan tudtam, mit csináljak.

Lelkiismeret furdalást éreztem, amiért én itt csókolózok egy fiúval, miközben az életem gyakorlatilag romokban hever. Aztán meghallottam apám hangját a fejemben: Lökd el. Nem illik hozzád. Ő egy sztár. De nekem nem az volt. Vagyis de, ám csak nagyon kis mértékben számított. én nem a hírességet láttam benne, hanem a fiút, akire bármikor számítani lehetett. A fiút, aki azt mutatja a világnak, hogy tökéletes, hogy semmi gondja, ám én tudom, hogy ez nem igaz. Egyszerűen érzem, és nem nyugszom addig, míg ki nem derítem, mi bántja. Félresöpörtem mindent, ami eszembe jutott, és talán életemben először nem gondoltam a következményekre sem. Ott, akkor, minden olyan helyénvalónak tűnt, és nem akartam, hogy vége szakadjon a varázsnak. Ötletem sem volt, mikor, vagy egyáltalán hogyan történt, de a 3 hét alatt, mióta megismertem őket, George valahogy, nagyon lassan belopta magát a szívembe, és levett a lábamról. És nem volt ellenvetésem.

Hirtelen felindulásból úgy helyezkedtem, hogy karjaimat nyaka köré tudjam fonni, amitől belemosolygott a csókba. Jólesően megborzongtam.

Mikor már úgy éreztem, szétszakad a tüdőm, ha nem jutok levegőhöz, elhúzódtam. Zihálva néztem fel rá, miközben égett a testem mindenhol, ahol kezei és szája érintettek.  Ettől a soha nem tapasztalt, különös bizsergéstől hirtelen azt is elfelejtettem, miről beszélgettünk a csók előtt.

Szégyenlősen próbáltam elkapni a fejem, de ő állam alá csúsztatva mutató,- és középsőujját könnyedén megakadályozott ebben. Gyengéden kényszerített, hogy vadul csillogó szemeibe nézzek, melyben kérdéseket láttam. Sokat, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna, megelőztem.

-Miért?

- Mert tudtam, hogy ha most nem teszem meg, később, mikor már nem lesz rá lehetőségem, bánnám, és utálnám magam miatta. Jobban, mint most.

- Miért? – ismételtem meg a kérdést.

- Mit miért? – értetlenkedett.

- Miért utálod magad? – tudtam, hogy a beszélgetés komolyabb fordulatot vett, mint azt terveztem/akartam volna, de sosem hátráltam meg, és nem most fogom elkezdeni.

- Mert JJ… szemelt ki, én pedig megcsókoltalak. Mert annyit lógtál mostanában vele, és a parkban, mikor odaértem, úgy tűnt, mintha meg akart volna csókolni. én pedig féltékeny voltam. Ezért. Mert nem lenne szabad. Hiszen az egyik legjobb barátom! De mégis, a helyében akartam lenni. Ezért bizonytalanodtam el az előbb. Mert másodszámú Union J szabály, hogy csapattag kiszemeltje tabu.

- De én nem szeretem őt… úgy – furcsa volt erről beszélni olyasvalakinek, akit viszont úgy szeretek. Ráadásul még mindig zavarban voltam a korábbi… megjegyzése miatt. De úgy gondoltam, megérdemli, hogy őszinte legyek vele, megérdemli az igazságot. Ahogy mindenki. Hatalmasat sóhajtottam, és kimondtam. – Én téged szeretlek.

- Két oka van – mutattam fel két ujjamat. – Az első, hogy az előbb megcsókoltál – mosolyodtam el. – a második az, hogy mindenki megérdemli, hogy őszinték legyenek vele. Az élet túl rövid ahhoz, hogy hazudjunk azoknak, akiket szeretünk. Plusz én nem szeretem a gyerekes taktikákat.

Nem szólt semmit, csak magához húzott, és ismét megcsókolt, nekem pedig az az érzésem támadt, hogy minden rendben van, és lesz. Most először érezte azt, mióta ketten maradtunk Zo-val, hogy biztonságban vagyunk. Hogy igazán nem vagyunk egyedül.

 Tekintetem véletlenül a fali órára siklott, ami 15:57-et mutatott.

- Jézusom – meredtem a mutatókra. George követte pillantásom, és az ő szeme is a falon állapodott meg. felpattantam, és úgy, ahogy voltam, melegítő nadrágban és fél vállról lazán lelógó fehér, ’Freedom’ feliratos felsőben indultam el a bejárat felé. George is felállt, és megindult felém. Persze, ő úgy nézett ki, mint aki most lépet le a Vouge címlapjáról: farmer, és lazán kigombolt kék ing. Az élet nem fair.

- Továbbra is azt mondom, hogy nem kell velem jönnöd, egyrészt, mert odatalálok egyedül is, másrészt pedig, mert biztosan van jobb dolgod is.

- Én viszont azt mondom, hogy jelen esetben nem számít a véleményed – villantott rám egy cinkos mosolyt, és kézen ragadva kihúzott a házból, hogy aztán futva tegyük meg az utat a két utcányira lévő óvodához.

Zoey az ablakhoz tapadva várt ránk, vagyis rám, és amint meglátott minket – pontosabban George-ot, de kivételesen nem bántam -, ki is rontott az épületből.

-Beszaladok és szólok, hogy elvisszük – szóltam oda George-nak, aki egy „itt várunk” biccentéssel válaszolt.

- Gyorsan szóltam Zo óvónőjének, aztán már kifelé is tartottam. Az ajtó üvegén át láttam, hogy a húgom hevesen gesztikulálva magyaráz, az előtte álló göndörke pedig nagyon koncentrál, hogy komoly tudjon maradni.

Kilépve az épületből elkaptam Zoey utolsó mondatát, és máris megértettem, miért próbálta a fiú visszatartani a nevetést.

-És csókolóztatok már? Nyelvvel?

Csak lestem a döbbenettől, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy a húgom honnan ennyire tájékozott 3 éves korában – néha komolyan elgondolkodom, hogy nem-e 9 a 3 helyett -, majd felocsúdva nem bírtam tovább, és George-dzsal egy időben kitört belőlem a nevetés.