.:: Kilencedik fejezet ::.

Halihó! Itt az új fejezet, immár a kilencedik. Köszönöm szépen a visszajelzéseket a korábbi fejezetekhez, fantasztikusak vagytok! 

Kaptam egy kritikát a bloghoz, amit itt tudtok elolvasni: Kritikák. Tőlünk Nektek.

Mindenkinek jó olvasást kívánok!

Puszi: Bo×××   

~~~

Bocsánatkérő pillantást vetettem George-ra, és visszaszaladtam a nappaliba a telefonomért. A kijelzőn JJ neve villogott. Elhúztam az ujjam a képernyőn, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-Szia, JJ –szóltam bele meglepetten. George közben szintén lejött a földszintre, és kényelembe helyezte magát a kanapén.

- Szia. Minden oké?

- Persze. Miért?

- Hát csak mert úgy elrohantál.

- Ja, nem. Csak egy kis magányra vágytam. Út közben gondolkodtam.

- Amiről beszéltünk?

- Igen. Aztán átjött George.

- George ott van? – meglepettnek tűnt a hangja. – Josh kereste.

- Igen – pillantottam a fiúra, aki ugyan próbált úgy tenni, mint aki a Tv-t nézi, de tudtam, hogy figyelt.

- Oké, akkor nem is zavarok. Csak ügyesen –mondta JJ olyan hangon, amit csak akkor használunk, ha mi tudunk valamit, amit a másik nem, de őt is érinti az ügy.

- Mi? Ezt hogy érted?! JJ! JJ! – a végén már nem is volt a vonalban. Hitetlenül meredtem a kezemben tartott készülékre.

- Letette, mi? Nyugi, szerintem az ordítozásod elhallatszott odáig, ahol ő van –keserűséget hallottam ki a hangjából, de pár pillanat múlva már nyoma sem volt. Talán csak képzeltem…

- Annyira nem is voltam hangos – aztán eltűnődtem. – Vagy mégis?

Egyszerre nevettük el magunkat, és mintha feloldódtunk volna. Onnantól kezdve fesztelenül beszélgettünk, mindenről, rengeteg képet csináltunk, amit ő folyamatosan töltött fel Twitterre.

-És… honnan jöttél? Mármint gondolom, nem londoni vagy.

- Nem, bristoli vagyok. És te? Születésed óta Londonban élsz?

- Igen.

- És… mi történt a szüleiddel? –halkan kérdezte, ezzel jelezve, hogy ha nem szeretném, nem kell elmondanom. De furcsamód szerettem volna. Rákaptam a tekintetem, és megengedtem magamnak, hogy elmerüljek a világ legszebb börtönében: George mogyoróbarna szemeiben. Mikor úgy éreztem, elég energiát merítettem, egy percre sem szakítva meg a szemkontaktust mesélni kezdtem.

- 15 voltam, mikor anyám meghalt. Belehalt a szülésbe. Zo-nak annyira nem hiányzik. Nyilván önhibáján kívül, hiszen nem is ismerte. Nekem viszont… ő volt a példaképem. Apával teljes ellentétben állt, mégis kitartott a saját igaza, a saját elvei mellett. Szét tudta választani a munkát a magánélettől. Apa kedvéért sosem, vagy csak nagyon ritkán beszélt a sztárokról, az ő világukról, mert tudta, hogy apunak nincs ínyére a dolog. Mi… rengeteget beszélgettünk – mosolyodtam el az emlékképre, mikor ott ültünk a hintaágyon a kertben, kezünkben egy-egy forró kakaóval, és mindkettőnkből dőltek a szavak. – Igazából sosem volt fontos, hogy miről volt szó, inkább az volt a lényeg, hogy együtt legyünk. Jártunk vele fellépéseire, átadókra, szinte mindent együtt csináltunk, mindent együtt éltünk át. Aztán… aztán mikor meghalt, úgy éreztem, elhagyott. Hogy elárult. Mert már nincs kivel megosztanom a problémáimat, aggodalmaimat. Hogy magamra hagyott. 15 évesen a gyász mellett dühöt, zavarodottságot és bizonytalanságot éreztem. Egyedül hagyott abban a világban, ahol kinevettek az alakom miatt, majd később azért, mert sírtam anyám elvesztése miatt. Itthon is gondok voltak, mert apu, még ha nem is mondta ki, Zo-t hibáztatta élete szerelmének elvesztéséért –a szívem hevesen dobogott, hiszen ezekről a dolgokról soha, senkinek nem beszéltem. Még Adam-nek sem. Ő ott volt, tudja, mi történt, de amolyan tabu-témaként lóg a levegőben.

George figyelmesen hallgatta minden szavam, egy-egy mondatom után tekintete aggodalmasan megcsillant. Érdekelte, amit mondtam, és ez megmelengette a szívem.

-Apu a munkába menekült a gyász elől, alig láttuk, így rám szakadt Zo nevelése. Persze, nem bántam, hiszen a kishúgom, és imádom. A sztárokról gyakorlatilag tilos volt beszélni a házban, mert apa abban a pillanatban elvesztette minden önuralmát. Nem akarta belátni, hogy anyu nem a sztárság, a sztár világ miatt halt meg.  Aztán brutálisan összevesztünk. Kiabáltam vele, elmondtam neki, hogy nem így kéne viselkednie. Hogy példát kéne mutatnia, nem elmennie itthonról. Mert alig látjuk, Zo-nak pedig szüksége van rá, hogy láthassa az egyetlen megmaradt szülőjét. Ez kicsit elgondolkodtatta. Onnantól kezdve kevesebb időt töltött az autószervizben, és többet itthon. Így kicsit rendbe jöttünk. De nekem voltak amolyan haveri barátaim, akiket még akkor ismertem meg, mikor anyuval jártam ide-oda. Velük természetesen találkozni akartam. De apa… nem engedte. És egyszer elborult az agya. Megütött – könnybe lábadt a szemem az emlék hatására. – Én pedig megijedtem. És dühös voltam. Azt mondtam neki, hogy utálom, és hogy sosem bocsátom meg, hogy kezet emelt rám. Elment. Bepattant a kocsijába, és dühösen elhajtott. Pár órával később kaptam egy hívást. A kórházból hívtak. Aztán a rendőrségről. Apának autóbalesete volt, és… nem élte túl. Összeomlottam. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Zo, a stúdió, a saját jövőm építése. Minden rám maradt. Adam amikor csak tud, segít, jön, itt van velem, de… néha úgy érzem, csak teher vagyok. Pedig próbálok erős lenni. Csak… nem mindig sikerül. Zo előtt nem szabad kimutatnom semmit. Mert így is eléggé meg van ijedve. Nem akarom, hogy olyan problémája legyen, ami kihat a jövőjére. Felhőtlen gyerekkort szeretnék neki, már amennyire lehet. És amikor nem evett, rákiabáltam. Csúnyákat mondtam neki, amitől megijedt. És azóta nem beszél. Senkivel. Egyedül veled. én pedig nem értem, hogyan tehetném jóvá a hibámat. Én… én nem akartam bántani, még csak szavakkal sem. Eszem ágában sem volt. Most, hogy haragszik rám, fogalmam sincs, mihez kezdjek. És félek. Mi van, ha nem vagyok elég erős ahhoz, hogy végigcsináljam? Mihez kezdek akkor? – a végén már kétségbeesetten bújtam oda George mellkasához, aki védelmezőn fonta körém karjait. Nem szoktam így elveszíteni az önuralmam senki előtt. Viszont most valahogy… jól esett kiadni magamból a félelmeimet. Olyan erősen szorítottam össze szemeimet, hogy már csillagokat láttam, míg testem rázta a zokogás, George pedig a hajamat simogatta. Felemeltem a fejem, ő aggodalmasan, és kicsit bűntudatosan, hogy ő hozta fel a témát, pillantott le rám, és a szívem még gyorsabb tam-tam-ot kezdett verni.