.:: Tizenötödik fejezet ::.

Halihó!! :D

Hoztam egy fejezetet, mielőtt még megszűnik a Google Reader. Nem lett túl hosszú, de már nem bírtam ki, hogy ne írjak. Így hát itt van. 

Az új design szerintem mindenkinek feltűnt. Nos, ez drága barátnőm, Eliza munkája, ahogyan a legtöbb korábbi is. Szerintem ez lett az eddigi legjobb műve, és nem csak ezt a blogot beleértve. :D Ti mit gondoltok? 

Nem ígérek semmit a következő résszel kapcsolatban, de sietek, ahogy tudok :)

Kellemet olvasást, puszi:

Bo×××

 ~~~

Miután nyugalmat erőltettem magamra, készítettem reggelit George-nak, Zo-nak és magamnak is. Elmentem zuhanyozni, rendbe szedtem magam. Próbáltam sietni a fürdéssel, de negyed órát így is igénybe vett, hogy teljesen megnyugodjak.

Hogy lehetséges ez? Ez nem… nem normális!

Persze próbáltam arra is gondolni, hogy nem bolondultam meg. Teljes mértékben, totálisan érzékeltem a jelenlétét!

- Ara! Jól vagy? – hallottam a fürdőszoba ajtaja felől érkező hangot, mire felocsúdtam gondolataim közül, és sietve válaszoltam neki.

- Persze, minden rendben. Sietek, pár per és kész vagyok! – szemeim előtt megjelent a kép, miszerint féloldalas mosolyra húzódik a szája –aminek következtében megjelenik az ara bal oldalán az az imádnivaló gödröcskéje-, miközben bólint.

Innentől kezdve aztán tényleg összekaptam magam, sietve hajat és fogat mostam, majd egy félvállról lelógó felsőben és egy cicanaciban, félig vizes hajjal ki is battyogtam barátomhoz a konyhába. Ő rám emelte tekintetét, és ujjait morzsolgatva elmosolyodott.

- Szép vagy – ezt így, egyszerűen, az én bensőm pedig belebizsergett. A szívem tájékán éreztem valami mostanában tapasztalt melegséget, és ez vigyorgásra késztetett.

- Köszönöm – mentem oda hozzá, hogy megöleljem, de ölelkezésünket félbeszakította George telefonjának megszólalása. Bocsánatkérő pillantást küldött felém, és fogadva a hívást arrébb lépett.

Míg ő telefonált, én a hűtőhöz léptem, és kivettem belőle a tejet, hogy tudjak kakaót csinálni magamnak.

Pár perccel később, mikor kivettem a mikróból a gőzölgő italt, és rádobtam a tetejére pár szem mályvacukrot, George mögém lépett, és átölelte derekam.

-Mennem kell – suttogta, de engem annyira megijesztett, hogy kilöttyentettem a fele kakaómat. Nevetve hajolt le egy gyorsan szerzett szivaccsal a kezében, hogy feltakarítsa az ital kifröcskölt részét a konyhakőről.

- Az istenit George Paul Shelley!! Máskor ne ijessz meg! – feddtem meg, de közben én is csatlakoztam a takarításhoz.

- Gondoltam, sejted, hogy csak én ölellek meg hátulról – mosolyogta, miközben kicsavarta a kakaós szivacsot a mosogatóba.

- Akkor is megijedtem – durcáskodtam, hiszen tudtam, megfogott. – Szóval, menned kell? Bandaügyek? – mosolyodtam el egy picit szomorkásan a gondolatra, hogy itt hagy.

- Igen. Louis behívott mindannyiunkat – húzta a száját, mire felvontam a szemöldököm. – Nem arról van szó, hogy nem szeretek énekelni. Ez az életem. Csak… úgy értem tudja egyáltalán Louis, hány óra van?

- De nem mindegy? Már ébren vagy.

- Jó meglátás, hölgyem, de van különbség aközött, hogy a reggelemet egy csinos, fiatal lány társaságában töltöm, és aközött, hogy ugyanazt az időt egy 61 éves férfival múlatom.

Elmosolyodtam a bók hallatán, és szégyenlősen lejjebb hajtottam a fejem. Ezt nem lehet megszokni.

-Valóban. De nem igazán van választásod. És amúgy is, miután Zoey-t bevittem az oviba, nekem is dolgom van. Tudod, még van egy kis elintéznivaló a gyámügynél is, meg a stúdióba is be kéne mennem. Olyan rég voltam…

- Két napja – vonta fel jobb szemöldökét.

- Pontosan. Nem is tudom, hogy tudtam nélkülözni két napig.

- Úgy, hogy van egy szívdöglesztő pasid, aki veled volt, és elterelte a figyelmed.

- Nem vagy te kicsit elszállva magadtól?

- Én? – nevetett fel. Imádtam a nevetését. Olyan, mint egy ötéves kisfiú kacagása. Csillingelő.

- Te bizony – nyomtam puszit az arcára. – Na, most pedig indulj, mielőtt a fejemet veszik a te késésedért – löktem meg finoman, mire kivonult az ajtón.

Ránéztem az órára.  06:11. Még volt fél óra addig, hogy felkeltsem a húgomat. Megcsináltam a kakaómat –amelyet immár nem öntöttem ki-, és úgy döntöttem, körülnézek egy kicsit az interneten. Kényelmesen elhelyezkedtem a nappaliban ölemben a laptopommal, és bekapcsoltam. Míg töltött, kortyolgattam a forró finomságot, majd mikor végre beadta a kívánt oldalt, elkezdtem kutakodni. Nem kerestem semmi konkrétumot, mégis, akaratlanul is ráleltem egy Union J-ről szóló cikkre.

Turnézni mennek? – kerekedett el a szemem. Nem is említette George. Sem JJ. Mikor indulnak? Meddig lesznek távol? Milyen helyeken állnak meg? Mikor jönnek vissza? ezernyi kérdés zakatolt a fejemben miközben másra sem bírtam gondolni, csak arra, hogy George egyedül hagy.

Aztán beugrott az alig fél órával korábban történt beszélgetés az apámmal, és egyből nyugtalan lettem. A laptopot félrerakva felpattantam, és felrohantam a szüleim szobájába.