.:: Tizenkilencedik fejezet ::.

Sziasztok! Láttam, hogy R. írt chatbe, Pikachu pedig kommentben, hogy hiányzik nekik a történet. Tényleg, igazán szégyellem magam, amiért úgy alakult, hogy eddig hanyagoltam mind a blogot, mind az írást és az olvasóimat, de változtatni már nem tudok rajta. Erőt vettem magamon, és eldöntöttem: visszatérek! Már nincs sok hátra a történetből, viszont az szeretném akadásmentesen végigírni, mert megérdemlitek Ti is, és Maiara-ék is a rendes befejezést. 
Köszönöm, hogy vagytok nekem! Köszönöm a 2500+ látogatást, míg nem történt semmi a blogon, és a plusz 4 feliratkozót is! Csodálatosak vagytok! 
Mindenkinek nagyon boldog újévet kívánok! <3
Puszi:

Bo×××

~~~

-Zoey!! – kiáltottam, mikor megláttam. Felém kapta fejét, én pedig még ilyen távolságból is feltűntek sírástól pirosló, könnyben úszó szemei. Megragadtam JJ-t a karjánál fogva, és rohanni kezdtem kishúgom felé, aki a fagyis stand mellett ült egy pulóveren, mellette az árus guggolt és vigasztalni próbálta. Amint odaértem, karomba kaptam, és amilyen szorosan csak tudtam, magamhoz szorítottam, hogy érezze, nincs egyedül.

- Mi történt? Hogy kerültél ide? Nem esett bajod? – Letettem a földre, és alaposan átvizsgáltam, nincs-e rajta bármifajta sebesülés.

- Megláttam egy cicát a kertben, miközben kint voltunk az udvaron. Elbújt az egyik bokor mögé, én pedig követtem. Ott volt egy lyuk, azon kibújt, én utána. Nagy lyuk volt. Idáig jöttem utána, de eltűnt. Pedig annyira szép volt. Eltévedtem, nem tudtam, hol vagyok.

- Jaj, drágám – öleltem ismét magamhoz csöpp testét.

Felnézve láttam, hogy JJ az árussal beszél, de ahogy megérezte, hogy figyelem, elköszönt a férfitól, és odalépett hozzánk.

-Menjünk vissza az óvodába – javasolta JJ, én pedig egyetértettem.

- Elhozzuk a cuccodat, aztán pár napot otthon maradsz, oké? Filmet nézünk, játszunk, fagyizunk. Mit szólsz?

- És a fiúk?

- Ha szeretnéd, ők is jöhetnek.

- Oké. Szólunk nekik. Miért nem mondtad, hogy szeretnél egy cicát?
-Azt hittem, hogy nemet mondasz.
-Megbeszéljük, oké? – nyomtam puszid a homlokára, majd kézen fogva elindultunk vissza.

4 utcát gyalogoltunk csupán, de egy kisgyereknek ez is nagy táv egy ekkora városban. – Abban az óvodában pedig nagyon kicsapom a balhét. – JJ felé fordulva hozzá intéztem szavaim.

-Érthető – bólintott.

~~~

-Mégis hogy gondolták?! Egy hároméves kislányról beszélünk!! – kiáltottam elveszítve a fejem, miközben az igazgatónő velem szemben állt. Zoey eközben JJ-bel szedte össze a holmiját, hogy hazaindulhassunk.

-Hölgyem, először is kérem, hogy nyugodjon le, hogy felnőtt módjára tudjunk beszélni a történtekről.

Egy pillanatra ledermedtem, aztán hitetlenül meredtem az előttem keresztbe tett karral engem fürkésző nőt.

-Ezt nem gondolhatja komolyan – ráztam meg a fejem remélve, hogy kicsit kitisztul. Kiabálással semmire nem megyek.

- Nézze. Meg kell értenie, hogy körülbelül 150-en járnak ebbe az óvodába. Van 8 óvónőnk, ami azt jelenti, hogy minden óvónőre jut 18 gyerek. Lehetetlen, hogy mindenkire odafigyeljenek.

- Vegyenek fel többet. Az óvoda felelőssége minden gyerek, és ha baja esik bármelyiküknek, az önök vállát nyomja a teher. Na meg persze a családét, hiszen a kórházi kezelést, esetleges lelki sérülés kezelését, vagy legrosszabb esetben a temetést nem fedezi semmi, a veszteséget pedig nem maguknak, hanem a kisgyerek – tettem fel az ujjamat jelezve, hogy min van a hangsúly. – családjának kell feldolgozni. Mi van, ha bármi történik a kishúgommal, míg kóborol, megjegyezném, hogy a maguk hibájából?

- Ne legyen nevetséges. Nem történt semmi.

- De történhetett volna! Nem figyel? Ez London. Egy nagyváros, ő pedig egy hároméves kislány, akire nem vigyáztak eléggé!

A szobában megcsörrent a telefon, a nő pedig rápillantott, majd megindult felé, miközben hozzám intézte szavait.

-Csak ismételni tudom magam. Nem történt semmi baj. A kislány épségben előkerült. Most pedig, ha megbocsát…

- Pert akaszthatok a nyakukba.

- Tegye meg. Gyerünk! Állunk elébe.

- Rendben. A legközelebbi viszontlátásra – mondtam, miközben bezártam az ajtót. A testvéreim odakint vártak rám. Miközben feléjük igyekeztem, az orrom alatt morogtam.

- Nem értem. Az ilyen minek nyit óvodát?! – Hozzájuk érve kézen fogtam húgomat és bátyám mellett szépen elindultunk haza.

- Játszhatunk Fekete Pétert? – kérdezte Zoey, miközben szeme csillogott az örömtől. Nem értette, miért voltam kiakadva, annak ellenére sem, hogy érettebb a koránál. Neki csak az esett le, hogy pár napig otthon maradhat, és játszhat a nővérével és a barátaival.

Előttem viszont másik probléma lebegett: Union J, európai turné.